Van valami különösen frusztráló abban, amikor az ember tudja, hogy a lakásban minden rendben van, de a közös részek szétesnek. A lépcsőház falán mállik a vakolat, a lift csörömpölve indul, a homlokzat repedezett, télen befúj az ablakok mellett, és mindenki érzi, hogy valamit kellene csinálni. Aztán jön egy közgyűlés, mindenki bólint, hogy igen, ez fontos lenne, de amikor odaérnek a döntéshez, hogy akkor most tényleg csináljuk-e, hirtelen mindenki visszakozik.
Részben érthető. Senki sem szeret nagyobb összeget kiadni váratlanul, főleg ha az nem a saját lakására megy, hanem a közös tulajdonra. Van, aki most vette meg a lakást, és úgy érzi, hogy miért kellene neki fizetnie a felújításért, amikor évtizedekig mások laktak ott, és semmit sem tettek. Van, aki idős, nyugdíjas, és őszintén nem tudja honnan venné a pénzt. Van, aki befektetésként tartja a lakást, ki van adva, és nem érdekli igazán, hogy milyen állapotban van a lépcsőház.
A társasház felújítás ezért sokszor nem műszaki, hanem emberi ügy. Meg kell egyezni embereknek, akik különböző élethelyzetben vannak, különböző prioritásokkal. Ami az egyiknek létfontosságú, az a másiknak elhanyagolható. Valaki azt mondja, hogy a lift felújítása az elsődleges, mert idős emberek nem tudnak lépcsőzni. Valaki más szerint a homlokzat szigetelése fontosabb, mert attól mindenki kevesebbet fizet fűtésre. És van, aki szerint egyik sem sürgős, inkább megvárjuk, hátha lesz valami pályázat.
Aztán ott van a pénz kérdése. Sok társasházban nincs felújítási alap, mert eddig mindenki azt hitte, hogy ez csak plusz költség. Amikor aztán beüt a krach, és tényleg muszáj csinálni valamit, akkor nincs miből. Ilyenkor jön a számolgatás, hogy kitől mennyit lehet beszedni, ki mennyit hajlandó fizetni, lehet-e részletekben, van-e esetleg hitelfelvételi lehetőség.
Persze van, amikor sikerül megegyezni. Általában akkor, amikor van egy olyan közös képviselő, aki tényleg elkötelezett, és van egy mag a lakók között, akik támogatják. Ha ők képesek meggyőzni a többieket, hogy ez hosszú távon mindenkinek jó, akkor halad a dolog. Segít, ha van konkrét terv, árajánlat, esetleg referenciák, hogy lássák az emberek, mi fog történni, és mire költik a pénzt.
Van még egy dolog, ami sokat számít: a látható romlás. Amíg valami csak csúnya, de működik, addig sokan nem érzik sürgősnek. De amikor már veszélyes – leválik a vakolat, beázik a tető, a kazán többször leáll – akkor hirtelen mindenki érti, hogy ez nem halasztható. Sajnos sokszor itt tart a helyzet, amikor végre megszületik a döntés.
Az is segít, ha van valaki, aki utánanéz a pályázatoknak, támogatásoknak. Néha van lehetőség energetikai felújításra pályázni, néha a homlokzatra, máskor meg akadálymentesítésre. Ha sikerül így csökkenteni a terheket, akkor sokkal könnyebb megegyezni.
Végső soron arról van szó, hogy egy épület közös ügy. Nem elég, ha az ember a saját lakását rendben tartja, mert ha a közös részek leromlanak, akkor az a lakás értékére is kihat. Aki egyszer próbált eladni egy olyan lakást, ahol a lépcsőház szörnyű állapotban van, az pontosan tudja, hogy ez mennyit számít.
Nem könnyű közösen dönteni, de ha van türelem, kommunikáció és egy kis előrelátás, akkor megoldható. És amikor végül újra van rendesen festett lépcsőház, új lift, és nem csorog be az eső, akkor mindenki érzi, hogy megérte.
